Körülnéztem egy kicsit az interneten. Nem fuztem hozzá sok reményt, így én magam lepodtem meg a legjobban. Legfoképp azon, hogy nem is a specifikusan zsidó témájú oldalakon fordult elo legtöbbször a téma, hanem különbözo internetes portálok fórumain.

Találtam néhány interjúalanyt, mindegyikük kizárólag anonimitással vállalta a megjelenést, kérésüket tiszteletben tartom. Felkerestem továbbá Zév Paskeszt (a Budapest Kolél ortodox tanház vezetojét), aki készségesen válaszolt kérdéseimre, Deutsch Róbert, a neológ rabbiság vezetoje viszont elutasította a beszélgetést.

Miért, hol, hogyan?

Az elso kérdés persze mindig az, miért akar valaki betérni, illetve milyen indokkal lehet egyáltalán kérvényezni. Sokak számára az utóbbi egyáltalán nem világos, és azt sem tudják, kihez forduljanak a kérdéseikkel. Több hozzászólás is tanúskodik errol, nyilván mert az interneten arctalanul, névtelenül könnyebben kiderülnek a dolgok. Íme néhány kiragadott példa:

„Kíváncsi lennék a betérés pozitív vagy »negatív« tapasztalataira. Tudom, hogy én nem vagyok rá méltó, de mit kell tudni ahhoz, hogy valaki betérhessen, és van-e, aki segít neki a tanulásban?”

„Kérlek, oszd meg velem tapasztalataidat a betéréssel kapcsolatban! Sziklaszilárd elhatározásom a betérés, de nagyon nehéz segítség nélkül!”

„A betérés indoka minden esetben belülrol kell fakadjon; nem lehetséges érdekbol, bármilyen jellegu érdekbol. Mondjuk, ha zsidó not szeretnél feleségül venni, vagy alijázni akarsz, nem tudsz betérni.”

„Én szeretnék betérni mindenféle elonyszerzés nélkül, pusztán belso indíttatásból!! Nem akarok se kivándorolni, se zsidó not feleségül venni! Szerintem nem szabad így lesarkítani a gondolatokat!”

„Én meg félzsidó vagyok, de apai ágon. Feleségem nem zsidó (így gyermekeim sem). Alijázhatunk, mivel ahhoz egy zsidó nagyszülo kell, abból meg van ketto is. Hogyan térhetek be (ill. vissza)?”

„Errol miért nem beszélünk?”

D. azért tért be, mert a felmenoinek nagy része zsidó, és zavarta, hogy o halakhikusan nem számít annak. Rendezni akarta a státusát.

„Hosszú évekig jártam zsidó társaságokba, szervezetekbe, és egyre gyakrabban kerültem például olyan szituációba, hogy fel akartak hívni a Tórához, de vissza kellett utasítanom, mert halakhikus értelemben nem voltam zsidó. Úgy éreztem magam, mint egy határon túlra szakadt magyar, aki identitásában, öntudatában, kultúrájában, nyelvében, valamint a felmenoit tekintve magyar, de o maga (a sors vagy a történelem fintoraként) nem magyar állampolgár, ezért jogilag is magyarrá akar válni. Ugyanígy, zsidó akartam lenni minden szempontból, kétségek nélkül. Ahogy viszont elkezdtem tanulni, egyre inkább szerepet játszott, hogy tényleg szeretném betartani a halakhát. Ugyanis az ortodox betérés lényege az, hogy magadra veszed a „parancsolatok igáját”. A betérésem célja a folyamat megkezdése elott az volt, hogy megkérdojelezhetetlenül zsidó legyek, így nem elégedtem volna meg a sokak által nem elfogadott neológ betéréssel. Akkor intéztem az egészet, amikor Izraelbe mentem tanulni. A folyamat elég gyorsan beindult, onnantól kezdve, hogy a rabbival felvettem a kapcsolatot, odáig, hogy a bét din igent mondott, szuk egy év telt el. De nagyon sokat számított, hogy elotte már évekig tanultam, így nem nulláról kellett indulnom.”

S.-nél egészen más a helyzet, tudomása szerint nincs is zsidó rokona. A gimnáziumban kezdett érdeklodni a zsidóság iránt, héberül is tanult, végül az egyetem héber szakán kötött ki.

„Folyamatosan jártam zsidó helyekre, vallást tanultam rabbiktól, és mindig is motoszkált bennem a gondolat, hogy betérjek. Olyan volt az egész, mint egy szerelem, bármerre sodort a sors az életemben, a zsidóság elobb-utóbb elokerült. Valami nagyon eros, racionális dolgokkal megmagyarázhatatlan vonzalom, kötodés és csodálat volt az alapja. Ortodoxoknál akartam betérni, amit mindenki elfogad, mert ha egyszer férjhez megyek, gyerekeim lesznek, ne legyen kérdés, rendes zsidónak számítanak-e. Egy ortodox rabbi ismerosömet kerestem meg Izraelben, aki megígérte, hogy segíteni fog. (Magyarországon nem lehet ortodox körülmények között betérni.) Tudtam, hogy ez nekem nagyon fontos dolog, de sosem tudtam megérteni, hogy mit akarok a zsidóságtól, és o mit akar tolem. Próbáltam tole sokszor szabadulni, csak nem sikerült. Éreztem, hogy nagyon nehéz összeegyeztetni az életformámmal, a baráti körömmel, mert szeretek társaságba járni, kocsmázni, utazni, jókat enni és inni. Ilyen értelemben a zsidóság rengeteg dologban korlátozza az embert. Nehéz volt megemésztenem, hogy miért akarok magamra korlátokat kényszeríteni, de közben éreztem, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Az, hogy az ember milyen valláshoz csatlakozik, sosem egy racionális döntés eredménye.”

Zév Paskesz szerint ma a betérés legtöbbeknél családi motiváció következménye. Törvény szerint az anyai ág számít: ha tehát az anyai nagymama nem zsidó, akkor az illeto nem számít zsidónak, be kell térnie, ha azzá akar lenni.

– A törvény azt mondja, azért térhet be valaki, mert rájön, hogy a Tóra az igazság, és o a kiválasztott néphez akar tartozni. Általában, aki ma ehhez folyamodik, az édesapja oldaláról zsidó, épp ezért o maga nem számít annak. De a Tóra senkit nem kér arra, hogy zsidó legyen, ez nem téríto vallás, a betérés saját szándék eredménye. Amikor valaki be akar térni, a törvény különbözo nehézségeket támaszt, hogy a vallási bíróság lássa, valóban komolyan gondolja-e. Hosszú a folyamat, rengeteget kell tanulni, tudni kell a törvényeket. A rabbi, aki tanul az illetovel, fölhívja a figyelmét, hogy a törvények nem választhatók, komolyan próbálja tudatni vele, hogy a betérésnek nem az a lényege, hogy levizsgázik a törvényekbol. Azért kötik vizsgához az egészet, hogy megtanulja, mit kell tartania. Aztán a bét din, az alapján, amit lát, eldönti, hogy lehetséges-e a betérés. Ha látják, hogy valaki komolyan gondolja, úgy viselkedik, ahogy kell, és a nehézségek ellenére is akarja, akkor betérítik, mert valószínu, hogy késobb is ragaszkodik majd a választásához.

– Házasság miatt be lehet térni?
– Elvileg nem lenne szabad. De sok családban elofordul, hogy a nem zsidó fél betéréséhez kötik a házasságot.
– Van különbség az ortodox és neológ betérés között?
– A betérésnek egyféle szabálya van. De hallottam már reformbetérésrol, állítólag van ilyen is. Aláírnak egy papírt, és kész… De ez csak papíron betérés, sehol nem fogadják el.

Mindig a határon

H. tizennégy éves koráig nem tudta, hogy az édesapja zsidó. Amikor kiderült, sokáig nem is a vallási aspektusok foglalkoztatták, csak tanulni szeretett volna.

„Többféle vallás is megérintett, egy kicsit a katolicizmus, egy kicsit a buddhizmus, de végül kikötöttem egy zsidó közösségi klubban. Nagyon megfogott a dolog, azonosulni akartam vele. A klub a zsidóság olyan szellemi áramlataival foglalkozott, amelyek sokkal tágabbak voltak, mint bármelyik más közegben. De úgy éreztem, a klub tagságán mégiscsak kívül vagyok, és ahhoz, hogy én is százszázalékosan a tagja legyek, befogadjanak, be kell térnem. Most már tudom, hogy ez e befogadás soha nem lehet tökéletes. Budapesten tértem be, a neológoknál. Amikor eloször odamentem, rettenetesen viselkedtek velem. Igaz, hogy a Talmud szerint háromszor el kell utasítani, aki be akar térni, de ok ezt nagy örömmel tették. Végül sikerült a betérés, ám egész ido alatt nagyon barátságtalanok voltak, kételkedtek benne, hogy bármilyen közöm lenne a zsidósághoz. Nem nézek ki zsidónak, a nevem sem olyan. Azt látom, hogy nem is a betérési aktus számít igazán, hanem az „antropológia”, hogy zsidónak nézel-e ki, illetve milyen hangzású a neved. Ha valaki szemüveges, esetleg vörös hajú, és a zsidó közeg számára elfogadható neve van, arról fel sem tételezik, hogy nem zsidó, vagy betért, ellenben, ha valaki nem ilyen, biztosra veszik, hogy nem zsidó, és semmi köze hozzá. A betérésnél megkérdezték, hogy Izraelben akarok-e tanulni. Csak arra tudtak gondolni, hogy nekem valami érdekem fuzodik az egészhez. Hiába mondtam, hogy az apám zsidó, több koncentrációs tábort megjárt a fél családom, nem hitték el, azt gondolták, ezeket csak kitalálom. Nagyon eros kirekesztettségérzetem volt. „Csendes rasszizmust” érzek az egész közegen belül. A legnagyobb problémának azt tartom, hogy a Hitközség meg az egész zsidó intézményrendszer úgy tesz, mintha ez a kérdés nem is létezne, teljesen középkori módon viszonyulnak hozzá, miközben a zsidóság nagy részét érinti.”

Sok a kétség, sok a gyötrelem, és szinte mindenhol visszaköszön a félelem: nem beszélünk errol, talán mert a betértek közül sokan életük végéig megbélyegzettnek érzik magukat. Az internet errol is tanúskodik:

„Ez egy fontos téma, hisz a betért zsidókat másként kezelik. Miért? Ugyanúgy imádkoznak, mint aki nem betért. A Tóra is ugyanaz, és ok is vállalják a zsidóságukat. Én valóban betértem, de a nagyszüleim, és végig az o generációjuk eredeti. És nem szégyellem a zsidóságom, pedig sokszor okozott fájdalmat nekem.”

„Hivatalosan el kéne fogadni a betért zsidókat is, mégis vannak, akik ezt nem teszik meg, ami szerintem elég szomorú…”

„Van, aki egyik pillanatról a másikra beortodoxosodik – mondja D. –, és egyedül a pajesze nem no meg ennyi ido alatt. Külsoségekben könnyebb ortodoxszá válni, mint tartalomban és tudásban. A legtöbb ilyen ember túlságosan is szigorúan tartja a kóserságot, a szombatot stb., mert nem tudja, hogy mit szabad és mit nem, ezért inkább szigorít. Aztán ezek nagyon gyakran »easy come, easy go« ortodox zsidók lesznek, és néhány hónap vagy egy-két év után teljesen eltunnek a zsidó életbol.”

Persze ez szélsoséges dolog, és azt hiszem, bármely vallásból felhozhatók ilyen példák. De mi van azokkal, akik komolyan gondolják? Befogadják oket? Vagy egész életükben bizonyítaniuk kell?

„Az én esetemben lassabb volt ez a folyamat – folytatja D. – A betérés egy éve alatt lépésrol lépésre komolyodtam meg, gyakran a tanulás eredményeképpen: számomra könnyebb tartani azt, amit megértek. A betérés olyan volt, mint a jogosítvány megszerzése, »engedély arra, hogy innentol oktató nélkül tanulj vezetni«. Mivel származásom, társadalmi aktivitásom, érdeklodési köröm révén már korábban is zsidó körökben mozogtam, és sok ember szemében zsidónak minosültem, a legtöbb helyen nem is nagyon számít, hogy betértem. De hallottam olyan pletykákat, hogy egyesek meg akarták kérdojelezni, sot talán visszavonni a betérésemet, és ezekben a körökben azóta sem érzem magam otthon, pedig a betérés miatt illene. A pletykák miatt viszont sokkal tudatosabban tartottam be a dolgokat, jobban odafigyeltem, hogy mit teszek, mit mondok. De ez egy bizonyos szintig képmutatásra kényszerített, elsosorban magam elott, és csak folyamatosan találom meg ismét önmagamat. Jól érzem magam Budapesttol távol, mert nem a külvilág elvárásai, hanem saját magam miatt tartom be a halakhát.”

„Rólam mindig, mindenhol tudni fogják, hogy betért vagyok – mondja S. – Például most abban a korban vagyok, hogy partnert keresek, így ez az információ közszájon forog, a házasodásnál nem lehet, de nem is szabad eltitkolni. De hátrányos megkülönböztetésrol semmiképp sem beszélnék. Egyébként azt figyeltem meg, hogy a nem vallásos zsidók körében sokkal nagyobb az ellenállás a betértekkel szemben. A vallásos zsidók jobban elfogadják, mert tisztában vannak vele, hogy úgy is lehet zsidónak lenni, ha fölveszed a vallást. Nem vallásos zsidók számára ez nem legitim, mert azt hiszik, a vérükben csörgedezik valami genetikai dolog, amitol zsidónak számítanak. Ez részben lehet igaz, mert ez egy etnikai közösség, de olyan közösség, amibe be lehet szállni. Nekem soha nem lesz – szerencsére – egy holokauszt-túlélo nagymamám, ez mindig olyasmi marad, amit én nem éltem át. De valamilyen szinten mégis át kellett, hogy éljem, hiszen akkor most nem lennék zsidó. Ez biztos, hogy benne volt a döntésemben, nevezzük szolidaritásnak, együttérzésnek, sorsközösség-vállalásnak. Egy betértnek van X év az életébol, amit nem zsidóként élt le, ezt nem lehet semmissé tenni.”

„Izraelben könnyebb ortodoxnak lenni, mint itthon – állapítja meg D. –, így csak a betérés után szembesültem bizonyos problémákkal: például hogyan legyek kóser és szombattartó a szüleim lakásában. A hagyománytisztelo zsidó életmódra át kell állni, új napi rutinokat kell kialakítani, elég, ha csak az étkezésre, öltözködésre, lakásra, munkára, vagy a családdal, barátokkal való viszonyra gondolunk. Ez a folyamat csak akkorra fejezodik be, amikor megházasodsz, a partnereddel együtt berendezed az életedet a saját lakásodban, és gyerekeid lesznek. Egészen addig bizonytalan, hogy mi lesz beloled. Sokan épp a párkeresés miatt hagynak fel a vallásos zsidó életmóddal, az én esetemben is voltak ilyen kísértések.”

„Valóban, talán ez lehet a legnehezebb, elölrol kell kezdeni az életet. Vannak az embernek szokásai, tevékenységei, amelyekrol le kell mondania. Nehéz egy nagymamával megértetni, hogy tavaly miért evett még az unoka a foztjébol, idén pedig miért nem. A vallási eloírások ellenzik a házasságon kívüli, illetve a nem zsidó partnerrel folytatott viszonyt. És olyan munkahelyet találni sem egyszeru – bár nem lehetetlen –, ahol sábesz idején és az ünnepnapokon nem kell bemenni. Többszörös elvárásnak kell megfelelniük, egyrészt az eddigi életük szereploinek sem fordíthatnak hátat, másrészt a zsidó közösségekben is el kell fogadtassák magukat, harmadrészt – lelkileg ez a legmegterhelobb – saját magukban kell egyensúlyt találni a ketto között.”

Zév Paskesz azt mondja, a közösségükben, a Dob utcában ez sosem kerül szóba. Tudják, hogy ki tért be, de ez nem beszédtéma, tiszteletben tartják a törvényt, mindenkit teljes jogú zsidóként kezelnek. De hozzáteszi, ez nem mindenhol van így.

– Tórai tilalom van a megkülönböztetésre, de sajnos ez mindennapi probléma. Amikor az embereknek nincs más érvük, mindig azt fogják mondani, hogy „ez csak betért, én pedig születésemtol fogva zsidó vagyok!”. Általában a betértek sokkal jobban odafigyelnek a micvákra, így megszégyenítik azokat, akik születésüktol zsidók, és mégsem tartják be a parancsolatokat. Az ember azt gondolná, hogy ha valaki nem vallásos, nem tartja a Tórát, biztos elnézobb ebben. Épp ellenkezoleg! Neki az lesz az érve, hogy én nem vagyok vallásos, de én zsidó vagyok. Törvény szerint ennek semmi alapja nincs, sot nagyon nagy bun egy betérttel szemben fölhánytorgatni.

H. szavaiban érzek némi keseruséget. A vele való beszélgetés során derül ki számomra, hogy a betérésnek a befogadáson, elfogadáson, a másfajta értékrend és életforma kialakításán túl van egy eroteljes szociálpszichológiai oldala is, melynek megoldatlansága abban rejlik, hogy az egyén máshogy viszonyul a közösséghez, mint a közösség az egyénhez.

„A vegyes házasságból származók bármit mondanak is – mondja H. –, mindig a határon lesznek. A zsidókat és nem zsidókat is tudják belülrol és kívülrol látni, de sehol nem lesznek »klubtagok«. Elvileg nem szabad emlékeztetni senkit arra, hogy betért, mégis ez történik. Sokszor hallottam olyat beszélgetés közben, hogy »igen, o nagyon kedves, rendes ember, de nem is igazi zsidó«. És a zsidó közösség nem kezeli ezt a problémát, pedig nagyon sok embert érint, mert a vegyes házasságok száma igen magas. Pesten nagyon sok a betért, de mindenki fél, hogy »lebukik«. Én a zsidóságot beépítettem az életembe, de nem engedtem, hogy magába szívjon a közeg, pedig volt rá esély. Jártam a jesivába, de nem fogadtak el. Mindig »outsider« leszek. Például most van Purim, de nem megyek sehová, pedig régebben jártam templomba. Nagyon partikulárisnak tartom az egészet, olyan falakat érzek, amiket nem lehet áttörni. Talán majd egy következo generációnak sikerülni fog… A zsidóság védi a saját etnikai vonalát, ami rendben is lenne, de azoknak az életét nehezítik meg a legjobban, akik oszintén zsidók akarnak lenni.”

Védekezési mechanizmus

Megpróbáltam választ kapni arra is, hogy miért nem hajlandó nyilatkozni az érintettek többsége. Általában tudható, hogy ki tért be, tehát nem hiszem, hogy attól félnek, kiderül. Azt sem gondolom, hogy a Zév Paskesz által említett tórai szabály miatt, mely szerint tilos a betérteket emlékeztetni rá, hiszen az eddigi nyilatkozatokból világosan látszik, hogy többször is szóba kerül, akár negatív, akár pozitív felhanggal.

S. soha nem érezte, hogy ebbol titkot kellene csinálnia. Szerinte azok, akik nem beszélnek róla, úgy érzik, sebezhetobbé válnának azáltal, ha bármilyen formában is nyilatkoznának.

„Állandó bizonyítási kényszer és komplexus van a betértekben. Bennem is van egy kisebbségi érzés, hogy soha nem leszek teljes értéku zsidó, mint aki annak született. De közben azt is tudom, hogy ez nem így van. Amíg nem döntöttem el, hogy betérek, többször szembesültem azzal, hogy nem fogadnak úgy el, mintha zsidónak születtem volna. Találkoztam elutasítással, szereztem sérüléseket, fájó sebeket, ami után az ember már óvatosabb. Szerencsére olyan közösségben vagyok, ahová más betértek is tartoznak. Nagyon befogadó, fiatal, normális, rugalmas, értelmes gondolkodású emberek. Amikor egy zsidó közösség nem fogad be valakit, az a saját önvédelme.”

„Egyrészt magánügy – mondja D. –, másrészt nagyon sok megaláztatással jár a betérés, mert a rabbi megvárat, húzza az idot (egyes betérések esetén pénzt kér), a betérni szándékozó úgy érzi, visszaélnek a helyzetével. Ezért, ha valaki túl van a betérésen, szeretné elfelejteni az ezzel járó sok-sok lelki fájdalmat. Harmadrészt támadható vagy a nyilatkozatod után. Ha csak a betérésem állítólagos megkérdojelezésére gondolok, érthetoen nem akarok olyat mondani, amibol bárki is azt hihetné, hogy nem tartanám be a halakhát, vagy kétségeim lennének bármilyen hitelvi kérdésben. Mindenki harapófogóban van. Szeretnék megfelelni a nagyon magas elvárásoknak, de vannak gyengébb pontjaim, ugyanúgy, mint bárki másnak. A szombatot könnyebb betartani, mint a kóserságot, a társadalmi kapcsolatokra vonatkozó törvények a legnehezebbek. Ezekrol a gyenge pontokról csak a legmegbízhatóbb barátaiddal tudsz beszélni. Ha nyilatkozol, akkor vagy bevallod a gyenge pontjaidat, vagy hazug képet mutatsz önmagadról.

Eredetiben itt: http://www.szombat.com/index.php?module=articles&func=display&aid=103

A betérésrol, betértekrol

	2005. május
	Naftali Krausz

Felmerülhet azonban a kérdés: jó, lehet csatlakozni a zsidósághoz, nem zárt klub az, de mik a betérés kritériumai, kit fogadnak be, és mi ennek az ára?
A kérdés helyénvaló. Jó, ha mind az érdeklodok, akiket esetleg foglalkoztat a betérés gondolata, mind azok, akik meg akarják ismerni a zsidóságot belülrol, elso kézbol tudják, mirol van szó. Mindjárt az elején egy paradoxonnal találkozunk. A halacha szerint a zsidóság nem téríto vallás, nem akarja lenyelni az egész világot, sem a meggyozés mézes-mázos eszközeivel (gyakran anyagi ígéretekkel), mint a kereszténység, sem a kard kényszeríto erejével, mint az iszlám. A halacha eloírja, hogy a betérni szándékozót ab ovo le kell beszélni, el kell utasítani. Ezzel egyidejuleg a halacha elfogadja, befogadja és betéríti azokat, akik meggyozodésbol akarnak csatlakozni a zsidósághoz és nem anyagi vagy egyéb érdekbol.

Egyszóval: elméletben létezik betérés, és a zsidó történelem sok neves prozelitát ismer, de a gyakorlatban a konverzió nagyon nehéz. Miért? Azért, mert az igazi, kompetens rabbik nagyon komolyan veszik, és csak abban az esetben térítenek be valakit, ha meggyozodtek, hogy a jelölt szándékai meggyozodésbol fakadnak, és a zsidóság alapos megismerése után a jelölt hajlandó magára vállalni a zsidóság parancsolatait, a zsidó élet nehézségeit, a zsidó szolidaritás kötelezettségeit. Ha a jelölt felismeri és elfogadja, hogy ez nem formalitás, egy „papír” (pl. mint az amerikai állampolgárság, amire ……………………… évig kell várni), hanem lelki elkötelezettség, amelynek igen sok gyakorlati ismérve van – akkor nyitva áll elotte az út a betérésre.

Ábrahám és Sára betértjei

A zsidó hagyomány szerint – ami a Talmudban és a midrásokban, vagyis a Szóbeli Tanban jut kifejezésre – már oseink idejében is volt térítés; akkor is voltak pogányok, akiket megcsapott az ábrahámi monoteizmus „füstje” és betértek. Hová tértek be? Hiszen a zsidóság mai formájában akkor még nem létezett. Ábrahám és Sára tanítványai a monoteizmusba „tértek be”, elvetették bálványaikat, hittek az egyetlen láthatatlan Istenben, és viselkedésükben igyekeztek legalább a hét noachita micvát betartani.

Amikor Ábrahám és Sára, az isteni hívásra hallgatva, kivándoroltak Ur Kászdimból, hogy Kanaánba menjenek – magukkal vitték szerzeményeiket „és a lelkeket, amiket Háránban szereztek” (1. Mózes, 12, 5). „Ezek a betértek” – mondja a midrás, és hozzáteszi, hogy Ábrahám térítette be a férfiakat és Sára a noket (Szifré Vöetchanan és Zohar, 1, 102).

Innentol kezdve azok, akik csatlakoztak az osapák családjaihoz, mind betértek, vagyis elfogadták kötelezonek a monoteizmus alapelveit, amibol kifolyólag az igazságosság és méltányosság útját járták. Miután Ábrahám megkapta és magára vállalta a körülmetélés kötelességét, a betéréshez erre is szükség volt (lásd a sechemi affért, amikor egy egész kanaánita város férfilakossága körülmetéltette magát, hogy összeházasodhassanak Jákob családjával).

A hagyomány szerint a Fáraó lánya, Cippóra, Mózes midjanita felesége, valamint apja, Jitró mind betértek, vagyis elfogadták magukra nézve a Tóra kötelezo parancsolatait.

A betérés klasszikus bibliai iskolapéldája azonban az a moabita Rút, aki, miután megözvegyült, követte anyósát, Noémit Izrael földjére, és ott szabályosan betért, ezzel mintegy kobe vésve a betérés alapelveit. Rút szavaiból, aki Noémi kérlelésére, hogy maradjon Moábban, ne jöjjön vele, azt mondja, hogy „ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek (Moáb földjére) toled. Mert ahová te mégy, oda megyek én is; ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok én is meghalni, és ott temessenek el engem. Úgy segítsen engem az Örökkévaló, most és mindig, hogy csak a halál választ el engem toled!” (Rút 1, 16-17) Amikor Noémi látta, hogy ennyire eltökélt Rút és eronek erejével vele akar menni – abbahagyta a lebeszélést.

Rút precedense

Az idézett versekbol vezették le Bölcseink a betérés halachikus feltételeit. Ahogy Rút mondta: néped az én népem és Istened az én Istenem. A midrás, félreértések elkerülése végett, és nehogy azt higgyük, hogy ez szóvirág csupán, részletezi és értelmezi Rút fenti nyilatkozatát:

„Amikor Noémi látta, hogy Rútnak eltökélt szándéka betérni a zsidóságba, elkezdte mondani neki a betérés feltételeit. Lányom – mondta neki –, a zsidó lányok nem szoktak a gój színházakba és cirkuszokba járni (amelyek a pogányság kiemelt helyei voltak). Válaszolá erre Rút: »Ahová te mégy, oda megyek én is!« Noémi: Zsidók nem laknak egy olyan házban, amelyen nincs mezuza! Válaszolá erre Rút: »Ahol te megszállsz, ott szállok meg.« Noémi: Tilos szombaton egy bizonyos távolságnál többet menni (Tchum Sábát). Mondá Rút: »Ahová mégy, oda megyek én is.« Noémi: Tilos nekünk idegen férfiakkal együtt lenni. Rút: »Ahol te megszállsz, ott szállok meg én is.« Noémi: Nekünk 613 parancsolatunk van! Rút: »Néped az én népem!« Noémi: Tilos nekünk idegen isteneket imádni! Rút: »Istened az én Istenem!«” (Midrás Rút rábbá, 2, 22 és Jevámot, 47,b)

Ugyancsak a midrás fejti ki abból a ténybol, hogy Noémi háromszor utasította el menyét, hogy aki betérni jön, háromszor kell lebeszélni és elutasítani (uo.). Ez persze midrás, vagyis a Biblia által elbeszélt tények legendás aláfestése. Itt azonban a halacha a midrásra építkezik, amikor eloírja a keretet, amiben a betérni szándékozót fogadni kell, kifürkészni szándékait, foleg azt, hogy milyen érdeke fuzodik a betéréshez. Ha valaki érdekbol akar betérni, nincs esélye, hogy befogadják, de mindenesetre az utolsó szót a rabbik, vagyis a rabbinikus bíróság, a bét din mondja ki.

Ugyancsak a midrás árulja el nekünk, hogy Dávid és Salamon királysága idején 150 ezer gój szeretett volna betérni, de elutasították oket, mert nyilvánvaló volt: nem azért akarnak zsidók lenni, mert meggyozodtek a zsidó hit igazáról, hanem azért, mert Dávid és Salamon királyságában az élet jobb volt, mint másutt, vagyis egyértelmuen anyagi okokból akartak betérni. A Talmudban külön traktátus foglalkozik a térítés mikéntjével (Mászechet Gérim), és ott hangsúlyozzák, hogy azok a tömegek, amelyek Mordecháj és Eszter idejében lettek látszatra zsidóvá, szintén nem számítanak betérteknek, mivel félelembol tértek be.

Hillel prozelitái

A második Szentély idejében a betéréshez való viszony meglehetosen ambivalens volt. A tömeges térítéseket ellenezték a halacha bölcsei, foleg ha azok – mint a szamaritánusok esetében – csak látszatbetérések lettek volna. Ezzel szemben ismeretesek egyes halacha-nagyságok, akik pogány szülok leszármazottai voltak, mint Smájá és Ávtáljon, a „párosok” egyike (lásd Atyák,1) majd késobb rabbi Akiba, rabbi Méir és sokan mások.

Ismeretes Hillel, a „nagy öreg” pozitív, majdhogynem liberális hozzáállása a betérítéshez. A Talmud (Sábbát 31, a) elmond néhány esetet, amikor pogányok akartak betérni. Mindegyiknek volt valami abszurd feltétele („amíg egy lábon tud állni”), míg a másik úgy akart betérni, hogy egyenesen zsidó fopapot csináljanak belole. A harmadik csak az Írott Tant akarta tanulni, de nem a szóbelit. Ezek elobb elmentek Hillel kollégájához, Sámmájhoz, aki szigorú, hirtelen haragú ember volt, és arról volt híres, hogy egy jottányit nem enged abból, amit fontosnak tart.

Sámmáj, amint meghallotta a jelöltek feltételeit, elkergette oket. Hillel viszont annak, aki „egy lábon” akart zsidó lenni, azt mondta: „ami neked rossz – ne tedd másnak”. Ez az egész Tóra egy lábon. A többi csak részlet, magyarázat. Menj és tanuld meg a részleteket.

Annak, aki fopap (Kohen gádol) akart lenni, Hillel elmondta, mi mindent kell egy fopapnak tudni és tanulni, mik a feladatai stb., mígnem a jelölt letett abszurd szándékáról és szívvel-lélekkel betért. Azt, aki csak az írott tant akarta, Hillel kicselezte egy fordított alef-béttel.

A Talmud elmondja, hogy egyszer összetalálkozott a három prozelita és kicserélték élményeiket, majd megegyeztek abban, hogy „Sámmáj szigorúsága kikergetett volna bennünket a világból, míg Hillel türelme és szerénysége közel hozott bennünket az isteni Dicsfényhez” (Sábbát 31, a).

A betérés feltételei és gyakorlata

A betérés halachái a Talmud idejében jegecesedtek ki és lettek írásba foglalva (az említett Gérim, valamint Jevámot traktátusában). Lényegük: 1) Kompetens rabbikból álló bét-din (tehát nem reform vagy konzervatív), akik istenfélo, vallásos zsidók és a halacha alapján állnak. 2) A lebeszélés kötelessége. Van egy elmondandó szöveg, amelyben a rabbi vázolja a zsidók sanyarú helyzetét a galutban, és próbálja a jelölt értésére adni, hogy „nem érdemes” neki a zsidósághoz csatlakozni. Ez arra jó, hogy ebbol kiderüljön, mik a jelölt indítékai. 3) Ha azt mondja, hogy tudomással bír minderrol, és ennek ellenére be akar térni, el kell neki mondani a zsidóság lényegét, a hitbeli dolgokat és a gyakorlati micvákat (szombattartás, kóser konyha stb.), majd elküldik, hogy sajátítsa el a zsidóság elméletét és gyakorlatát, szokásokat, ismerje meg az imákat. 4) Ha a rabbik (bét din) úgy látják, hogy a jelölt megfelel az elvárásoknak, és semmi olyan dolog nem áll fenn, ami ot alkalmatlanná teszi (például házasodás), akkor a betérés gyakorlati folyamata két részbol áll:

a) A zsidóság alapelvei elfogadásának deklarálása, vagyis a hajlandóság kinyilvánítása a micvák betartására. Ez a legfontosabb és legalapvetobb feltétel, és e nélkül a két további mozzanat érvénytelen. b) Férfi esetében: körülmetélés és alámerülés a rituális fürdoben (mikve), míg ha norol van szó, alámerülés egy kóser mikvében (nem uszodában vagy a városi közfürdoben).

A halacha nem kötelezi a rabbikat, hogy nyomozzanak a betértek után, mennyiben tartják a micvákat, azonban van egy szankció: ha a bét din megtudja, hogy a betért „visszatért”, vagyis a gyakorlatban követi elozo életét (pl. eljár elozo vallásának templomába), a betérés automatikusan annullálódik.

Félmillió pravoszláv

Izrael állami léte nagyban komplikálta a betérés gyakorlatát, bár a halacha nem változott és nem fog változni. Amíg a betérok száma gyér volt, logikus volt a feltevés, hogy ha valaki a zsidósághoz akarja kötni az életét, annak elvi, lelki indítékai vannak, és mint ilyen, megfelel a halacha elvárásainak. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a zsidóság nem érdekelt a térítésben, és innen ered, hogy a halacha semmi olyan koncessziót nem tesz, ami a betérést megkönnyítené. Itt fennáll egy lényegbevágó, néha tragikus ellentét az ún. hazatérési törvény és a betérés között. A törvény megengedi, hogy egy zsidó, aki Izraelbe érkeztekor automatikusan megkapja az állampolgárságot, nem zsidó rokonait, feleségét, gyerekeit is magával hozza. Az utóbbiak azonban ezzel nem válnak automatikusan zsidóvá – ha nem térnek be szabályosan.

A kilencvenes években Izraelbe érkezett nem zsidó orosz (vagy a FÁK országaiból érkezo) olék számát közel félmillióra teszik. Ezeknek eszük ágában sincs betérni, nagy részük ragaszkodik az otthonról hozott pravoszláv vallási szokásokhoz – és abban a hitben élnek, hogy automatikusan zsidóvá teszi oket az, hogy Izraelbe jöttek.

Fiaik bevonulnak a hadseregbe, és ha elesnek, problémák vannak a temetés körül, mert a hosi halottak nem zsidók. Ebben a helyzetben, amikor sokan elvárnák, hogy a térítés (gijur) egyszeru technikai aktus legyen, sok rabbi egyáltalán nem akar téríteni, mivel nem látják a halacha feltételeit keresztülvihetoknek. Ezzel szemben a reform- és konzervatív rabbik térítéseit az izraeli országos forabbinátus nem fogadja el, mivel nem állnak a halacha alapján, vagy a „rabbi”-nak nincs meg a megfelelo tudása és kompetenciája. Ugyanez a helyzet sok helyütt a világban.

Adoptált gyerekek szülei

Külön problémát képeznek az örökbe fogadott nem zsidó gyerekek. A halachában nincs errol említés, a jelenség nem volt ismeretes, és most a rabbik minden elkövetnek, hogy ezeket a gyerekeket zökkenomentesen betérítsék. Igen ám, de a feltétel az, hogy az örökbe fogadó szülo kötelezi magát: a gyerek kósert fog enni, nem lát maga elott szombatszegést, és vallásos iskolába fog járni.

A nem vallásos szüloknek nehéz ezeket a feltételeket elfogadni, ha nem akarnak hazugságba keveredni. Sokan megígérik, de eszük ágában sincs betartani, és késobb a gyerek nem is tudja származását. A delikvensek azzal érvelnek a halacha szigora ellen, hogy ha egy született zsidótól nem várják el, hogy vallásos legyen, és bármit tesz vagy nem tesz, ez nem diszkvalifikálja zsidóságát, akkor a betérovel szemben is elvárható lenne liberálisabb hozzáállás. De a halacha nem liberális, és az egyetemes zsidóság érdekeit nézi. Amerikában egy ott született gyerek automatikusan amerikai állampolgár lesz, míg egy bevándorlónak öt évig kell erre várni, bizonyos vizsgákat letenni, és csak azután kap útlevelet. Arról nem is beszélve, hogy a bevándorlás mennyire nem automatikus, vannak kvóták stb. Ezt a logikus érvet az érdekelt felek nemigen fogadják el. Azt sem, ami a betérés nehézségeit az autóvezetoi jogosítvánnyal veti össze. Ha valakinek már van jogosítványa, tehet, amit akar, amíg rajta nem kapják. De amikor vizsgázik, a legkisebb technikai hibáért is megbuktatják.

A halacha rugalmassága

Mivel napjainkban meglehetosen ritka az olyan eset, amikor egy nem zsidó elvi okokból akarna betérni (bár vannak nagyon tiszteletreméltó kivételek), a kompetens, istenfélo és lelkiismeretes rabbi, aki szilárdan áll a halacha alapján, eleve gyanúperrel él mindenkivel szemben, aki kinyilvánítja betérési szándékát. Gyakori a huzavona, hátha a jelölt megunja és lemond szándékáról – ez nem ritka eset –, míg sok évvel ezelott Izrael országos forabbinátusa egy esztendoben szabta meg a betérés minimális idejét (ennek nyoma sincs a halachában, amely kimondja, hogy mindent a bét din belátása alapján kell csinálni).

Tehát: míg vannak világszerte (és Izraelben) olyan ortodox rabbik, akik egyáltalán nem térítenek, elvbol, mivel nem hisznek a delikvensek oszinteségében, és nem akarják a zsidóságot „hígítani” – vannak olyan rabbik is, akik elvbol, vagy esetleg pénzért, a hollywoodi filmsztárokat is betérítik, ha azok történetesen férjhez akarnak menni egy zsidó színészhez. Van Izraelben néhány olyan bét din, amelyek szabályosan, a halacha szerint térítenek, de bizonyos rugalmasságról tesznek tanúságot, amennyiben nem nehezítik szándékosan a betérendok útját, ha meggyozodtek szándékuk komolyságáról.

Ezek akkor is a hilleli utat járják, amikor vegyes házasokról van szó. Ha történetesen a férj zsidó, az asszonyt betérítik, gyerekeivel együtt, bár a házasodás szándéka eleve inkább ellenérv (lásd errol korunk nagy poszékjának, rabbi Mose Feinsteinnek véleményét: Igrot Mose, Sulchán Áruch, Jore Déá, 1. kötet, 319. oldal). Ha már de facto házasok, akkor kvázi nem áll fenn az érdekbetérés veszélye, és ilyenkor a rabbik könnyítenék, ha meggyozodtek a szándék komolyságáról.

Én személyesen ismerek nem egy prozelitát, akikrol el lehet mondani, hogy jobb zsidók, mint azok, akik annak születtek, mivel komolyan veszik, amit csinálnak, és odaadóbban tartják a micvákat. Legyen ez Zsuzsa N., aki évekig harcolt családjával is, és könyörgött, amíg Izraelbe jöhetett, és itt felvették a jeruzsálemi Machon Méirbe, hogy egy évvel késobb kitüntetéssel végezzen és alapítson vallásos, Tóra-hu családot. Legyen ez Orsi H., aki a Chábádon keresztül érkezett és a legszigorúbb bné-bráki bét din két hét alatt betérítette, vagy Erzsi Sz. Szegedrol, a tanítóno, aki a Biblia olvasgatása által került közelebb a kiválasztott néphez. Ot a Kirjat Smona-i bét din térítette be, amely híres pozitív hozzáállásáról az „idegenekhez, akik csatlakoznak az Örökkévalóhoz” (Jesája, 56, 3).

A betért szeretete

Érdekes és jellemzo a zsidóság hozzáállására a betértekhez. Miután megjárta a hosszú utat (hadd ne mondjak vesszofutást), bizonyított, mint Rút, és befogadták, mint Ovadját, a híres prozelitát, a zsidóság és megtestesítoje, a halacha a legmesszebbmeno szeretettel viseltetik a prozelita (gérim) iránt. 36 alkalommal figyelmeztet a Tóra, hogy ne bántsák meg a betértet, vagy ne csapják be; ne hánytorgassák fel neki múltját – mivel miután befogadták, teljes értéku zsidó. A Zsoltárokban többször eloforduló „Istenfélo” kifejezést Rási a betértekre érti, ok az igazi istenfélok. Tanchuma midrása ezt mondja a betértekrol: „Kedveltebb a betért (gér), mint azok a (zsidó) tömegek, akik a Szináj hegy lábainál álltak. Ugyanis azok, ha nem hallják a félelmetes hangokat, nem látják a villámokat és fáklyákat, és nem hallják a kürtök hangját – nem fogadták volna el magukra nézve az Örökkévaló uralmát. Ez pedig (a betért gér) nem látott és nem hallott ebbol semmit, és mégis jön, és odaadással van az Örökkévaló iránt, és magára vállalja uralmát – hát van ennél kedveltebb?!” (Tanchuma, Lech Löchá)

Egy másik midrás ahhoz az ozhöz hasonlítja a betértet, aki a pusztában, vadon nott fel, de jön és csatlakozik a nyájhoz. A pásztor eteti-itatja, és láthatóan jobban kedveli, mint a nyájat. Amikor rákérdeznek erre, azt mondja: mennyit fáradozom én a nyájjal; reggel kiviszem oket a legelore, este beviszem a karámba, amíg felnonek. És ez, aki szabadon nott fel a pusztában, önként jön és csatlakozik a nyájhoz – ezért kedvelem ot.

A Midrás hasonlata: „Azt mondja az Örökkévaló: mennyit bajlódtam Izraellel. Kihoztam oket Egyiptomból, megjelentem elottük, adtam nekik a mannát, a fürjeket és a kutat; körülvettem oket dicsfelhokkel, amíg elfogadták Tórámat. Ez (a betért) pedig jön magától, ezért olyan a szememben, mint a született zsidó.” (Jálkut Simoni, Bó)

Összegezve: a zsidósághoz lehet csatlakozni, a halacha elfogadja a betéroket, ha azok meggyozodésbol és nem érdekbol jönnek. Az út hosszú és göröngyös. Aki ezt érdekbol csinálja, vagy azért, hogy anyagi helyzetén javítson – van ilyen –, az jobb, ha eláll tole. Aki meggyozodésbol tér be – a zsidóság keblére öleli ot, mint a pásztor a pusztaságból jövo ozet.

Eredeti itt: http://www.szombat.com/index.php?module=articles&func=display&aid=102